Az idegen Tormay Cécile egyik legjobb novellája. A Napkelet című folyóiratban jelent meg 1925-ben.
TORMAY CÉCILE: AZ IDEGEN
A vonagló, csörömpölő robajból iszonyú csend lett, mintha valamilyen félelmes készülődés venne lélegzetet. Aztán jajgatni kezdett a föld, a levegő. Köröskörül minden jajgatott és nyögött.
És talán soha se lett volna másként, ha egy hang bele nem kiált:
— Ide, hozzám, aki él!
Ekkor gondolt először arra, hogy talán nem halt meg. Pedig egy konok mozdulatlan súly nagyon nyomta a mellét. Olyan nehezen lélegzett, mint mikor a háborúban betemette a gránátrobbanás... Két könyökét hirtelen a földnek feszítette és felrántotta a vállát. Az idegen teher lebillent róla. Ebben a felszabadulásban megint meghallotta, ami rajta kívül történt.
Még mindig jajgatnak... Befogta a fülét, aztán lassú, irtózó mozdulattal az arcához nyúlt. Közben olyasmi rémlett fel benne, mintha mindez nem először történnék. Valamikor, jóval ezelőtt, az olasz fronton, ha gránát csapott a kavernák közé... Akkor is ilyen óvatosan tapogatta magát, akkor is így félt megtudni, nem szakadt-e le a testéből valami? És... de az később volt. A forradalomkor, az Országház pincéjében... Egész éjjel kikötve tartották a terrorlegények. Feje körül a falba lövöldöztek. Mikor eleresztették és mehetett, a keze furcsa rángatódzást szokott meg. Azóta elmúlt. Miért kell most megint a fejéhez kapkodnia?
Halálhideg verejték csurgott a szemébe. Egy pillanatig nem tudta, vajon ugyanazok a dolgok kezdődtek-e újra...
Reszkető keze a leszakadt poggyászhálóban akadozott. Nem, nem, ami itt történt az más volt. Hiszen az előbb még egész kényelmesen ringatta a vonat a vasúti kocsi párnáin és a távíró oszlopok, a fák... Minden nyugalmas volt. Ő pedig ingatni kezdte a lábát, hogy múljék az idő.
Ekkor történhetett a szerencsétlenség, éppen mikor ő a lábát ingatta.
A combjához kapott. Semmi... semmi baja se történt! Milyen jó volt ezt mondani. Csak odaát ne jajgatnának úgy.
Hirtelen felugrott. Egy nyíláson levegő áramlott be hozzá. Odatartotta az arcát. Tekintete kapkodni kezdett a félhomályban. Innen is, onnan is kiemelt valamit. Iszonyodva ejtette vissza...
Egyszerre megrögződött a szeme. Mi az ott?... A leszakadt töltés alatt tótágast állt egy földbe fúródott fekete rém. Még füstölt. Feltépett hasában fedetlenül sziszegett az élő parázs és amint fel-fellihegett, kísértetiesen véreztek a kövek, a fűszállak. A pályaomlásban lehemperedett sötétségek hevertek, a roncsok közt szétdobált karok, tátott szájak, csizmák, hátak és fejek. Felettük, mint szörnyű üzekedésben megdermedt óriásállatok ágaskodtak a beborult égnek az egymásra futott kocsik.
És minden alól szüntelenül bugyborékolt az emberi jajgatás.
Nyakában remegni kezdtek az inak. Egészen úgy remegtek, mint mikor gránát robbant a Karszton és az országház pincéjében a feje körül kopogtak a golyók.
Most is olyan hirtelen jött, mint akkor. Senki se gondolta volna, hogy lehetséges. Előzőleg nyugalmasan ingatták az emberek a lábukat, hogy múljék az idő és aztán jött... a háború, a forradalom, minden úgy jött, mint a vasúti szerencsétlenség.
Egészen kitolta fejét a résen. A pálya mélyen alatta látszott, a lépcsők a levegőben lógtak. Elugrott felettük. Zökkenve esett talpra. Csak most látta, hogy az utolsó kocsi a töltésen maradt. Az ő kocsija. A többi a mozdony után zuhant. Megrázta magát és futni kezdett. Ekkor már mások is futottak. Kis lámpák himbálództak, üveg csörömpölt, pléhtetőkön vad lépések kopogtak.
A füvön már elővonszolt sebesültek és halottak feküdtek egymás mellett sorban. Mennyi idő telt? Mióta elkezdte, nem állt meg. Olykor elkapta egy-egy kéz a lábát és húzta és nem engedte. Olykor rohanó alakok ütődtek hozzá és azoknak is zihált a mellük. De senki sem szólt, csak a jajgatás beszélt. A keze ragadós volt valami furcsa nedvességtől, a karja könyökig lucskos. Haja arcába lógott. Nem törődött vele. Még, még... És emelte, tépte, taszította a romokat. Birkózott velük. Sietni, sietni! Nyögések hívták a roncsok alól. Egyre halkulóbb nyögések.
Közben egészen besötétedett. Túl, valamelyik kanyarodónál vonat fütyült. Hosszú ijedtségben fütyült és mintha tapogatóznék, lassan, nehézkesen tolta magát előre a pályán. Segélyvonat! Honnan jött, ki hívta, ki küldte? Nem kérdezte senki. Az elcsigázott mentőkben elpattant az erőfeszítés.
A segélyvonat egy szakasz utászt is hozott. A katonák sebesen ömlöttek ki a kocsikból és felsorakoztak a töltésen. Itt-ott fehérkabátosok szállingóztak bele a sötétbe. Már szurkos fáklyák iramodtak utánuk. Egyszerre borzasztóan látszott minden. A fáklyák füstös lángjától inogni kezdett az egész romhalmaz. A halottak is inogtak a füvön. Egy szekerce sivított. Csákányok döngése zuhogott. A vonatroncsok között emberi alakok mozogtak. Hajlongtak, ágaskodtak, terheket cipeltek és egyre jöttek-mentek.
Ő pedig csak állt és nézte...
— Kicsoda maga? — Egy karszalagos ember rivallt rá és gyanakodva mérte végig. — A szerencsétlenül járt vonaton volt? Mi a neve?
Furcsának találta, hogy most ilyeneket kérdeznek tőle. Semmi értelme...
— A halottak névsora miatt — dörmögte a másik szelídebben, mintha megsajnálta volna.
Hirtelen eszébe jutott, hogy ez őt most bizonyosan őrültnek tartja. Tetette magát és nyugodtan felelte:
— Donátnak hívnak. Negyvenegy éves, nőtlen...
— Hagyja abba! Ez már felesleges. A segélyvonaton jelentkezzék. Ott majd felveszik az adatait. Siessen!
Az ember odébb ment és ő nem nézett utána. Fáradt volt. A fejét hátraeresztette és a két kezét messze tartotta magától, mintha iszonyodnék tőlük. Lassanként kemények, merevek lettek az ujjai, megszáradt rajtuk, ami az előbb még lucskos és ragadós volt.
Émelygést érzett és többször egymásután kiköpött a sínek felett. De a füle azért közben szüntelenül valamilyen neszelésre figyelt. Eleinte nem tudta, csak utóbb jutott az eszébe, hogy ezt a neszelést már azelőtt is hallotta, egyre hallotta, ha a jajgatás egy kis rést hagyott. És ő felüdült tőle és meg-megnyugodott, mert olyan friss volt és jó volt.
Már egész teste arrafelé hallgatódzott. Úr Isten! Odalenn, túl a topolyák alatt patak csorgott. Víz, hideg, szabad víz! Kiáltani akart volna és ellenállhatatlanul futni kezdett. A nedves homályból, a füzek közül hűvös, tiszta áramlás jött eléje. Az arcához ért, kiszikkadt tüdejébe tódult. És ő letérdelt a parton, mintha imádkoznék és két véres kezét a patakba mártotta. A víz ugrálva futott el a keze felett, átlubickolt az ujjain, trillázott a kiálló köveken, buggyant, csobbant az alámosott öreg gyökerek között.
Nem bírt magával, zokogó nevetéssel felnevetett. Még többet akart. Beletenyerelt a harmatos mohába. Föld és víz szaga, a vér szaga után... Így volt a háborúkor is. Emberek, országok rabolták egymástól, tépték, vitték, akarták a földet, azok is, akiknek nem volt, azok is, akiknek sok volt. Föld és víz szaga. A vértől csak a föld és a víz gyógyítja meg az embert... Lehasalt a parton, most már az arcát is odatartotta a pataknak. Felnyíló ajkát hűvösen verdesték a freccsenő habok.
Semmi sem háborgatta. Csak egyszer tetszett úgy neki, mintha a víz felett a fák levelein valamilyen futó fény vakítaná. De ez is abbamaradt és ő azonnal elfeledte. Fenn a pályán sietve himbálódzott odébb egy viharlámpás fénye. Kisvártatva, mint gonosz emlék, elnyújtott fütyülés gabalyodott bele a víz csobogásába. Valahol dohogó sustorgás szakadt fel, kocsiütközők verődtek, kapcsok csörömpöltek.
Donát felkapta a fejét. Mi ez?... Minden az eszébe jutott és eszeveszetten futni kezdett a töltés felé. A szája kinyílt, rekedten ordított:
— Várjanak! Várjanak! — De a segélyvonat záró lámpáját felszippantotta az éjszaka.
— Itt hagytak, — dadogta idegen hanggal és magányos nyomorúságában irtózva nézett körül. Nem tudta, hol van. A szerencsétlenség szabad pályán történt, ismeretlen tájon. Nincs kitől kérdezzen. A fekete hegy pedig hallgat, még csak nem is jajgat többé. Összeverődött, zavaros, néma tömegnek rémlik, amelytől félni lehetne. A deszkák, a felszakadt sínek, égnek görbült hosszú ujjak, a felkunkorodott kocsitetők, rimánkodó nagy pléhtenyerek, olyanok, mint a halottak keze. Pedig ők már nem rimánkodnak. Vajon azokat is itt hagyták-e?
Tágra tépte a szemét. Túl, odakinn a földeken történni kezdett valami. Lopakodó sötétségek közeledtek a sötétben. Farkasok vagy fosztogatók? És a patak mentén, az úton is jött valami. Zörögve jött...
Keze megint a fejéhez kapott. A két lába csak úgy magától elindult és vitte veszett iramodásban. A zörgés pedig nyargalt mögötte és mindenütt a nyomában volt. Aztán nem bírta tovább. Egyszerre megállt. Miért futott az előbb? Zavaros örvénylésből vetődött vissza a valóságba. Hiszen csak szekér zörög. Egy közönséges szekér.
— Hahó! Megállj...
A fuvaros ember nem ellenkezett. Hagyta, hogy felkapaszkodjék a saroglyába és közben nyugtalanul visszanézett az elhagyatott vonatroncsok felé. Sebesen keresztet vetett magára, aztán ijedező lovai közé suhintott, mintha menekülni akart volna erről az istenverte tájról. A lőcsök nyekkentek, a saroglya vinnyogott és minden rázódott és ugrált. De még ez is jó volt, mert a fekete hegy és a lopakodó árnyékok nem látszottak többé.
A rozsföldek felől szél kerekedett. Kifújta Donát homlokából a haját. Ekkor vette észre, hogy nincs kalapja. Az is odaveszett, a poggyásza is, a felsőkabátja is. Semmije sincs, csak ami a testén van. Mindegy! Az élete megmaradt és minden tagja ép... Hányszor gondolta ezt a háborúban és a proletárdiktatúra alatt és egészen természetesnek találta, hogy ilyesmit gondoljon. Az atyja, a nagyatyja még csodálkozott volna. Pedig a szegénységben is van hatalom, a nincstelenség is erő. Nem kell félteni, nem lehet belőle elvenni.
Láthatatlan, messze vihar előtt rohanó szél süvöltött fel a fülledt éjszakában. A fák sebesen hullámzottak el az út mentén. A vetések felborzolódtak. A fuvaros ember összehúzta magát. Már nem ő fogta a gyeplőt, a gyeplő fogta őt és ragadta magával a szekeret.
Aztán az úr kezdte:
— Szörnyű volt... — Erősen mondta, hogy feleletül emberi hangot halljon. De a paraszt nem válaszolt, konokul hallgató holmi volt a bakon. A szél pedig egyre növekedett. Jegenyék látszottak ki egy domb mögül. Nagy fekete ecsetek. Inogva dolgoztak, mintha az eget festenék. Oldalra hajlottan feszültek az alacsony boltozatnak és sebesen mázoltak ide-oda. Maguk felett már egészen megfestették az eget. Az eső esni kezdett. De azért nem hagyták abba. A nagy lucskos ecsetek dühösen csapkodtak, a festék lecsurgott, alattuk is minden fekete lett.
— Hol vagyunk?
A kocsis valamit hátrakiáltott. A kanyarodónál magányos ház ugrott elő a sötétből. A háznak egyetlen szeme volt és ez a szem, a függöny alól, gyulladtan lesett az útra.
— Megálljunk! Itt emberek laknak! Ébren vannak! — De a szekér veszettül dobálta magát a lovak után. Csak mikor már túl voltak, jó messze, nézett vissza a paraszt.
— Rosszhírű hely. Nem uraknak való! Ide bújnak a muszka agitátorok, mikor a határon beszöknek...
— Födél alá vigyen! — kiáltott rá Donát. — Valami faluba, vagy akárhová!
— Amarra falu van. De oda nem lehet... Elvitte a hidat az ár...
Ekkorra már minden megbomlott a viharban. A szél sikoltozott, köröskörül morajlott az egész sötétség és összekuszálódott a táj, a föld, az ég, a fák, a felhők.
A kocsis hirtelen hátravetette a felsőtestét. Visszarántotta a gyeplőszárat. A lovak horkolva ágaskodtak.
— Nincs út, eltévedtünk! — Hangját szétzilálta a szél.
Donát tölcsért csinált kezével a szája elé.
— Mindegy! Előre...
— Nincs előre, nincs hátra...
— Az ördögbe is, hajtson! — Hiába rivallt rá. Az ember nem mozdult többé. Megtorpanva, némán gubbasztott a bakon és a fejét két válla közé húzta, mintha ütéstől félne. Donát leugrott a szekérről. Tapogatódzva haladt a sötétben. Az eső rohamokban pakolta a földet, az ég zengett, a fák között, mint a tüzes vizek folytak le a villámok. Visszahőkölt. Csak ekkor látta, hogy a lovak előtt mély erdei árokba zuhant a part. Megmarkolta az egyik állat pofaszíját és nagyot rántott rajta. A szekér egyhelyben fordult.
Most már a fuvaros ember is lekászálódott a bakról:
— Rokkant vagyok — dünnyögte, mintha szégyenkeznék. — Olykor rám jön ez így. Isten tudja... aztán nincs tovább.
— Én is oda voltam a háborúban — felelte Donát. Halkan beszéltek mind a ketten, mégis megértette mindegyik, amit a másik mondott és hirtelen nagy közösség támadt a két ember között, aki sohase látta egymás arcát. Ezután nem szóltak többet, csak vezették a lovakat kétoldalt. Egyszerre csapásba zökkent a kerék.
— Itt szekér járt. Nem is olyan régen. — Megint fölkapaszkodtak és a lőcsök megint kínlódtak, a saroglya ide-oda lódult, de hangja többé semminek sem volt. Az égzengésben csak a szél hallatszott és az eső.
Állatról, emberről már patakokban folyt a víz. A csapásban locsogott a kerék és a sötétből nagy, vizes fák tántorogtak elő. Aztán hátrálni kezdtek a fák és középütt szabad térség támadt. A dolgok összemosódott körvonalai eltávolodtak egymástól. A tisztáson mogorva sötét tömeg rémlett fel az esőben. Öreg várfalak, melyekre utóbb nehézkes zsindelytetőt raktak.
Az egész homlokzat kihalt és sötét volt. Csak lenn a kapu mellett látszott világosság, csak egy furcsa ablak tüzelt, mint kivésett lőrés a mély falban s a torkában rács szorongott.
A fuvaros pocsolyába loccsant, mikor a bakról leugrott. Karja feketén ágaskodott bele a világosságba. De zörgetéséből megijedt odabent a lámpafény. Az éjszaka egészen sötét lett.
— Kaput! — kiáltotta a paraszt. — Ha Istent ismernek! Ne féljenek! Igaz emberek vagyunk!
A fal mélyében megzörrent az ablak. De csak annyira nyílt, hogy a hang kiférjen rajta.
— Mi járatban vannak ilyen időben?
— Eltévedtünk! Kaput! Kaput! — ordították mind a ketten, mintha egyetlen torkuk lett volna.
Odabenn soká tanakodtak. A két ember a falhoz lapult. Az állatok bőre meg-megrázkódott a zuhogó esőben. Végre akadozva, lassan, mintha régen elszokott volna az ilyesmitől, nyílni kezdett a félköríves nagy kapu. Nyílásában mély alagút tátotta fel magát és a lovak patkói idegenül visszhangzottak a boltozat alatt. Már jó ideje álltak a lovak, a visszhang még mindig folytatta. Ide-oda ütődött a vedlett falak között, mintha nem tudott volna betelni, hogy valahára megint dolga akadt. A kaputól ekkor alacsony, görnyedt öreg jött visszafelé a kocsihoz. Kopott laternát tartott a kezében. Az arca is, a ruhája is kopott volt.
— Hajtson odébb, arra be, az udvarba — mondotta a fuvarosnak és közben összehúzott szemmel erősen megnézte. — Majd csak akad még valami állatnak, embernek. — Aztán hirtelen felemelte a lámpát és belevilágított a Donát arcába. Gyanakvó tekintete azonnal megnyugodott. Öreg cselédember volt és a jövevényben még ázottan, gyűrötten is felismerte az urat.
— Vasúti szerencsétlenség ért, mindenem odaveszett. Az a jó ember szedett fel. Szállást kérek neki is, magamnak is.
Az öreg tiszteletadóan meghajolt elnyűtt libériájában.
— Méltóztassék parancsolni. Fenn az emeleten... Tüstént kinyitom a zöld vendégszobát.
A lépcsőről még visszaszólt egy kíváncsi kis ajtó nyílása felé:
— Rosalie, mosdóvizet, száraz ruhát, vacsorát, hamar, hamar. — Aztán a falhoz húzódott és lámpáját himbálva ment felfelé a lépcsőn. A fokok szélesek és alacsonyak voltak. A korlát kis oszlopain lassan bukdácsolt a fény. Folyosóra értek. A folyosó földje nagy szürke kőlapokkal volt kirakva. Valamikor téglákkal foltozták ki a gödreit. A vége nem látszott, valahol nagyon messze lehetett.
Donát egy falüregben széles, zömök ajtót vett észre. Az öreg a földre tette a lámpát és nagy kulcsos karikát tartott a fényébe. Soká keresgélt a kulcsok között. Árnyéka, mint egy teknősbéka mozgott a falon. Aztán kinyílt az ajtó. A szemöldökfa alacsony volt, a küszöb magas. A szobában fulladt porszag érzett. Régi bútorok és függönyök szaga.
A laterna fénye ekkor már az asztal felé tartott. Nagy, elfeketült ezüstkandelláber állt a közepén. Az ember kiemelte az egyik poros gyertyaszálat és a lámpa lángjába tartotta. Mikor a gyertya meggyulladt, megint visszatette a helyére.
— Mindjárt tüzet rakatok. Hozom, ami kell. Tessék kis türelemmel lenni...
Lépései már távolodtak a folyosón. És közben Donát olyasmit érzett, mintha körülötte támasztó állványt bontottak volna le, amely eddig fenntartotta a testét. Nem kell többé egyenesen állnia. Előrehajlott, megfogódzott az asztal szélében, aztán hirtelen beleesett egy karosszékbe. A szék nagy és öblös volt. Elnyújtotta a két lábát és fáradtan lehunyta a szemét. Milyen jó volt ez. Az eső nem csapkodja, a szél nem tépázza és semmi rossz sem történhet és a kályhában mindjárt égni fog a tűz... Ekkor eszmélt rá, hogy fázik. Ázott ruhája hidegen tapadt a testéhez. A foga össze-összekoccant. Különös szédülés lepte meg. Úgy tetszett neki, mintha fekete fák rohantak volna körbe-körbe, nagy árkokon, sötét kocsiromokon át. Megrázkódott. Nem akart erre gondolni. Nem akart...
Hirtelen felnyitotta a szemét.
A szoba nagy és mély volt. A karostartó egyetlen meggyújtott gyertyájának a lángja nem bírt vele. Sötétben hagyta a szegleteket. A pohos öreg szekrények csak ormótlan foltok voltak a fehér falon. A mennyezetes ágy négy oszlopa felett elfeketült templomi baldachinnak rémlett a ráncba rakott drapériaszövet.
Megint érezni kezdte a szellőzetlen, fulladt porszagot. Az ablakhoz ment és felnyitotta. Odakinn még mindig zajlott a kert a viharban. A szél bedűlt az ablakon és a nehéz függönyök szárnyai, mint sötét, öreg zászlók lobogtak be a szobába.
Por kavarodott fel. Donát becsapta az ablakot. A folyosó felől csoszogó lépéseket hallott. Csontos arcú, hajlott ember fát cipelt be a hátán. Kék köténye a csizmája közt lefetyelt. Az udvaros szolga lehetett. Ez is öreg volt már. Leguggolt a cserépkályha elé és mialatt a rőzse lángjába fújt, egyre köhögött.
Donát szórakozott mozdulattal a kályhának támasztotta gémberedett kezét:
— Hideg van...
Az udvaros gyors oldalpillantással nézett le sáros cipőjére.
— Az ám, az asszonyság már hozza is az úrnak a száraz gúnyát.
A kulcsár mögött magas frizura tűnt fel ekkor az ajtó nyílásában. Az öreg, sárga hajon, a három emeletbe fodorintott frou-frouk felett, egy kolmizóvas hirtelen nyomai látszottak. Az asszonyság fekete ruhát viselt. Nyaka körül és a csuklóján sokszor mosott csipke fehérlett. Felfűzött, terebélyes keblén nagy mozaik bross fészkelt. Karjára vetve, frissen vasalt férfiinget és egy paszomántos bársonykabátot hozott. Mintha valami régimódi, előkelő dámát utánozna, ünnepélyesen, lebegve mozgott és az orrcimpáit kissé felfelé vonta.
Donát akaratlanul elmosolyodott, mikor meghajolt előtte. Az asszonyság hajdanában komorna lehetett, öreg párja meg komornyik. Bizonyosan így maradtak itt házőrzőknek. És most boldogan élték vissza magukat egykori szerepükbe. Mintha furcsán megfiatalodtak volna, valamilyen öntudatlan színházat játszottak egymásnak és közben keresték a vendég kedvét. Port töröltek, asztalt terítettek, gyertyákat gyújtottak. Ceremóniáztak, nem tudtak hová lenni sok, régies mókájukkal.
Ma már nem ilyenek a cselédek, — gondolta Donát, mialatt a hirtelen feltálalt vacsorához ült. Ezek még a gazdáikat utánozták. Különben... talán a maiak is. Amilyen az úr, olyan a szolga... Egyszerre szinte látni vélte Rosalie asszonyság úrnőjét. Halkan beszélt, a keze fehér volt, tornyos frizurát viselt és fekete selyemruhát és gyémánt násfát a keblén. Az ura pedig...
— Kik ennek a várkastélynak a gazdái? — kérdezte szórakozottan.
A kulcsár mozdulatlanul állt a széke mögött és nem felelt. A csend soká tartott. Donát önkéntelenül visszanézett. A vén cseléd öreg szeme olyan élettelen volt a gyertyavilágban, mintha leolvadt volna róla minden fény és odacsordult volna ráncos arcára.
— Sajnálom, nem akartam...
Az öreg összeszedte magát:
— Meghaltak már, — mondotta egészen halkan, — a forradalomkor... És az új gazdánk még nem jött el azóta... Egy darabig hallgatott, aztán valamilyen furcsa rekedtség volt a hangjában: — Ez a kastély, ahogy itt Boldogkőn mondja a nép, emberemlékezet óta a boldogkői Mártonffy uraké volt. De az én gazdám még életében lefelé fordítatta odalenn az oroszlános címert. Az a kőműveslegény csinálta, aki aztán a kommünben minálunk parancsolt. A népbiztos küldte ki a városból. És ilyen istenítéletes idő volt akkor is, mikor az urat levezetette az udvarra.
Donát kissé megcsúszott a székén. Állát a mellének szegte, homlokán felfelé ráncolódott a bőr. Mereven nézett a gyertyalángba.
Többet nem szóltak erről egymásnak. Rosalie asszonyság felvetette az ágyat és virágos kancsóban meleg vizet tett le a mosdó mellé. Az udvaros szolga még egyszer megrakta a tüzet.
A kulcsár volt az utolsó, aki elment. Kopott laternájával még a küszöbön is hajlongott. Aztán óvatosan becsukta maga mögött az ajtót.
Donát arra felé fordult. Nem értette... Az öreg magányosan ment el, mégis úgy hangzott, mintha sok lépés kopogna lefelé a lépcsőn, mintha sokan mennének el tőle.
Jó ideig tartott ez így. Aztán csend lett a házban, csak a szél fütyült a kályhában és rázta az ablakot, mint akkor éjjel, mikor a kőműveslegény az udvarfalhoz állítatta az utolsó boldogkői urat és idefenn, valamelyik függöny mögött, két fehér kezét tördelte egy magas frizurás, finom öreg dáma.
Senki se gondolta, hogy ilyesmi történhessék. Előzőleg a kőmíveslegények mélyen megemelték a sapkájukat, a népbiztosok pedig még csak szatócsok voltak. Maguk szaladtak ki a csomagokkal a parádés hintókhoz és alázatosan hajlongtak a magyar urak előtt. Semmi sem látszott és az egész ország lóbálta a lábát, hogy gyorsabban múljék az idő. Aztán... lezuhant a vonat a töltésről...
Olyan rossz ez, hogy minden összekuszálódik a fejében. Gépiesen a zsebéhez nyúlt. A cigarettatárcája... de a keze megakadt az idegen bársonykabát zsinórjai között. Csodálkozva pillantott oda. Vajjon kié lehetett?... Félszeg sietséggel dobta le magáról. Hiszen amúgy is le akar feküdni.
A meleg mosdóvíz jólesett elcsigázott testének. Többször abbahagyta, de aztán mégis mindig újra mosni kezdte a kezét. Utóbb már nem is mosta, csak tartotta mozdulatlanul a régi kék üveglavórban. Úgy tartotta, mint a patakban ott a fűzek alatt.
Miért jutnak ezek a dolgok minduntalan az eszébe? Másra akart gondolni. Ekkor vette észre cigarettáit a háromfiókos szekrényen. A pénztárcája is ott volt, az órája is. Bizonyosan Rosalie asszonyság tette oda, mikor száradni vitte a kabátját. Kimerülten ásított. Nem, még a cigaretta se kellett. Aludni szeretett volna.
De mikor az ágy felé fordult, elmúlt a kedve. A fekete oszlopok, a drapériás mennyezet... Amint a takarót felcsapta, dohos szag szele érte. Csak úgy, ruhástól vetette magát az ágyra. Nyakánál felgombolta az inget, eloltotta a gyertyát.
Valamilyen fáradt zuhanásban azonnal elaludt. Nem alhatott soká. Egyszerre, mintha felrántották volna, mereven ült az ágyban és tágra nyitotta a szemét. Mi történt? Hol van?... A dohos ágynemű szaga jutatta az eszébe.
Feszülten figyelt egy darabig. Csak a szél fütyült a kályhakürtőben... Megint visszaeresztette a fejét a párnára és mintha megint zuhanni kezdett volna, ólmos, zsibbadt álomba szédült.
Most sem tartott sokáig. Erőszakosan, kínzón ismét felverte valami. Felkönyökölve hallgatódzott és közben lassan, bizonytalanul emlékezni kezdett. Az előbb is így volt. Valahol ajtót csaptak be, aztán még egyet és még egyet, mintha valaki jönne, egyenesen errefelé jönne.
Ingerülten ütött a párnába. Ekkor már a közelben hallatszott a megfoghatatlan zaj. Nem bírta tovább elviselni. Világot gyújtott. A nagy szekrény mellett, a fehér falban kis ajtón akadt meg a szeme és olyan újnak tetszett előtte, hogy ott van, mintha csak most keletkezett volna.
Alig ért hozzá, hirtelen kinyílt. A kilincs kisiklott a kezéből és az ajtó szárnya furcsa sóhajtással belendült a szomszéd helyiségbe. Érte ment, hogy visszahozza az ismeretlen térből.
Nagy, hideg teremben állt. Itt magasabb volt a mennyezet, mint a másik szobában az ablakok hosszúak és keskenyek voltak. Középütt, a megvakult, poros parkettán valami sötétség emelkedett. A gyertyafény nem ért el odáig és ő félni kezdett, hogy végig találja gondolni a gondolatát. Jobban oda nézett. Egyszerre nem értette többé, miért jutnak ilyen képtelen dolgok az eszébe. Hiszen ez nem ravatal... Letakarva, egymásra rakva, csak a terem összehordott bútorai álltak ott.
Aztán még meg se mozdította a fejét, oda se nézett, mikor csodálatosan tudni kezdte, hogy a fal felől sok szem néz rá. Ez is csak egy pillanatig tartott. A magas, keskeny ablakokkal szemben, véges-végig, arcképek függtek a falon. Amint halkan, gyorsan elhaladt alattuk, egymásután arcok hajoltak ki és húzódtak vissza a sötétbe. Fehér nyakfodrok felett hosszú állú, merev, régi arcok, nagyszakállas, kemény fejek, sok anyaságtól fáradt, elmúlt asszonyok. És mind úgy tettek, mintha mondani szeretnének valamit.
De Donát nem figyelt rájuk. A terem túlsó végében kétszárnyú, magas fehér üveges ajtóba csillant bele a gyertyák lángja. Arról az ajtóról akarta megtudni a valóságot.
Az ajtó zárva volt! Arcát az üveghez szorította. Odaát semmi sem mozdult. Aztán lassan megint visszafordult a terem és ő egyszerre, nem tudta hogyan, a szobájában volt. Be akarta zárni maga mögött a kis ajtót. De a zárból hiányzott a kulcs.
Bár csak már reggel lenne...
Felvett a háromfiókos szekrényről egy cigarettát. Mindenáron tudni szerette volna az igazat és hirtelen a gyertyafénybe fújta a füstöt. Ez az elhagyott ház, ez a megfoghatatlan éjtszaka? Csak álmodja-e mindezt, vagy tényleg így van?... Kiválasztott egy füstkarikát s mintegy kínzó szükségszerűségben követni kezdte a mozgását. Szó sincs róla, nem álmodik, egészen ébren van és mindent megfigyel: a füst gyűrűje csendesen karikázik, mintha láthatatlan sróf körül forogna felfelé, aztán kitágul és most, most már szét is foszlott a háromfiókos felett, a tükör üvegjén. A tükör nagyon régi lehetett. Lapját kikezdte a nedvesség és ott benn, ott benn... Egyszerre úgy látta, mintha szemközt valamilyen hínáros zöld vízből egy arc merülne fel. Alig ismert magára. Hogy elhasználódtak ma reggel óta a vonásai. Milyen aggastyánszerűen bágyadt a szeme.
Megcsóválta a fejét önmaga felett. Manó vigye, lefekszik és aludni fog. De a gondolata kettétörött. Nagy robajjal megint becsapódott egy ajtó. Aztán, mintha hosszú szobasoron át jött volna valaki, egyenletes időközökben csapódtak az ajtók, mind közelebb, közelebb.
— Ki jár itt? — ordította magából kikelten.
Senki sem felelt. Donát nem várt tovább. Akármi történjék is, véget vet ennek. Felrántotta a bársony kabátot és kezében a karos gyertyatartóval kiugrott a folyosóra. Mialatt ment, olyan sajátságosan kongott a lépése, mintha sokan jönnének utána. Szemközt, hosszú uszályban, osonva jött a szél. A gyertyalángok szüntelen lobogtak és a folyosó bolthajtásai, mint mély fasor összeborult ágai, nyugtalanul himbálódtak a feje felett. Egy falüregben Szűz Mária-szobrocska állt. A szögeléseknél fekete karok nyúltak ki a vakolatból. Kovácsolt, régi fáklyatartók. Aztán váratlanul vasrácsos, kerek ablakok nyitották ki fülüket a falban. Itt-ott, titokzatos oldallépcsők szakadtak le valamerre, a sötétbe; kicsiny, hallgatag ajtók bukkantak elő, melyekben a falak lezárva tartották az ajkukat. És semmiről se lehetett tudni, hová vezet és merre néz.
Ő pedig nem fordult oda, hogy megtudja. Kínzottan, sebesen ment. Csak az ajtókra gondolt, amelyeknek a csapódása valamerre, odabenn, ismeretlen szobákban szaladgált.
Még egy pillanat és... nem volt tovább. A folyosó megállt s éppen ott a legvégén, egy szűkülő kis lépcső fordult be a falba. Kanyarodott egyet és csigázva osont fel, talán egy toronyba.
Már a lépcsőn állt, mikor nem messze, amarra feljebb, döngve csapódott egy ajtó. Aztán ismét tárult, ismét csapódott. A torony visszaverte a hangját, legurította a folyosóra és a folyosó szétdobálta az egész házban.
Donát most értette meg. Szédülve is valamilyen elégtételt érzett. Fel fog menni, becsukja azt az átkozott ajtót és azonnal végét veti a boszorkányságnak. Fellélekzett. Reggelig van idő. Még jól kialhatja magát. Álmosan emelgette a lábát a lépcsőkön, közben lehúnyta a szemét, vállával a falat súrolta és fordult, egyre fordult, mint a füstkarika, a láthatatlan sróf körül, feljebb, mindíg feljebb.
Az utolsó fordulóhoz ért, mikor felülről hirtelen, vad szélroham vetette rá magát. Megrohanta a gyertyák lángját és visszavágta Donát torkába a hangot. Egyszerre minden sötét lett.
Talpa alatt süppedni érezte a lépcsőt. Most hát itt marad reggelig. Nem talál vissza a sötétben... De a karostartó egyik gyertyája még égett. Az ájult láng eszméletre tért. Fénye megint táncolni kezdett a vakolatlan kőfalon és az ajtón odafenn a lépcsőtorokban. Donát kezével óvta a hűséges kis lángot, mikor átlépte a küszöböt.
Elhagyatott, régi kápolnában volt. Túl a padokon, mezítelen kőlépcsők felett, levetkezetten, még állt az oltár. Mögötte tárva volt az ablak. Huhogva kiáltozott be rajta a szél.
Hirtelen körülnézett. Emeletes, fekete sekrestyeszekrényen akadt meg a tekintete. Valamikor miseruhákat őrizhettek benne. Kiugró lapjára tette a karostartót és az életben maradt lángon meggyujtotta a többit. Aztán erőszakosan odavonszolta magát az ablakhoz. Akarattal lépett úgy, hogy hangos legyen a járása és mintha bosszút akart volna állni, keményen markolta meg az ablakot. Egy darabig viaskodnia kellett. Hol a szél volt erősebb, hol meg ő. Végre is utolsót zörrentek az ólomkarikás üvegek és a kapcsos retesz befogta az ablak száját.
A huhogás azonnal elhalt a toronyban. Csak a gyertyalángok lobogtak egy ideig, csak a felzavart árnyékok tántorogtak a falak között. Aztán ennek is vége lett. A nagy nyugalomban minden a maga helyére húzódott, minden elrendeződött. Csupán a legelső padban, maradt vissza valamilyen indokolatlan árnyék. Összehúzta a szemét. Ezt semmi sem vetette, mégis ott volt. Elkapta róla a tekintetét. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy elmegy és nem néz oda többet. De ettől még izgatottabb lett. Nem tűrheti! Semmi sem maradhat ma bizonytalanságban, mert különben...
Zavarodottan nyúlt a homlokához. Furcsa billenést érzett. Valami lassan, ijesztően ferdült el odabenn. Pedig ő békeséggel akart visszamenni. Aludni akart, végre kinyújtózni egy nyugalmas sarokban, elfeledni a napot, az éjszakát. Előre lépett.
A padban egy férfi ült.
— Nem igaz, — suttogta Donát, — csak árnyék. — És kétségbeesésében felemelte az öklét, hogy odaüssön. Az alak körvonalai szemeláttára szilárdultak meg, az arc természetes állandóságot nyert. Borzadva kérdezte önmagától: Lehetséges-e, hogy már itt lett volna, mikor bejöttem?
Amaz, ott a padban, kissé oldalt hajlította a fejét és összekulcsolt keze felett egyenesen ránézett.
Donát szeme megrebbent. Alig bírta elviselni.
— Itt voltam... A falak mélyen, sötéten ismételték meg a két szót. És a viaszszerű ujjak között, halkan zörögni kezdtek a rózsafüzér gyöngyei.
Donát egyszerre inogni látta saját árnyékát a kápolna kövezetén. Már nem tudta letagadni a másikat és irtózó reménytelenségben megadta magát. Elgyötört teste lezuhant a padra, két tenyerébe ejtette a homlokát. De miközben így ült és még mindig csak a rózsafüzér szelíd neszelését hallotta, megint helyretolódott valami az agyában: Nem lehet rossz szándékú, hiszen imádkozik... Biztatni kezdte magát. Talán még mindennek fölébe kerekedhet. Most rögtön fel fog állni, mélyen meghajlik és megy. Egészen nyugodtan kimegy, még azt sem kérdi tőle, kicsoda, mit keres itt?
— Márton fia, Kelemen mester vagyok — hangzott mellette, mintha válaszolna. — Ezt a tornyot úr atyám hordatta vagy ötszáz egynéhány esztendeje. Ide szoktam azóta.
Donát kínzottan vonta félre a száját:
— Ötszáz esztendeje? És éppen ilyen éjjeli órában? — Már megint szabadabban lélegzett. Hiszen ez az ember tréfál...
De a másik egészen komoly volt.
— Ilyenkor békével társalkodhat, a jámbor lélek Úr Jézussal.
Milyen sajátságosan beszél, — gondolta Donát és hirtelen észrevette, hogy minden egyéb is sajátságos a rejtélyes ájtatoskodón. A ruhája, az arca... Megnövesztett haja kerekre nyírottan takarta a fülét, hosszú, borostás álla alatt fehér gyolcsfodor világított sovány nyaka körül. Szokatlan szabású violaszín zekét viselt. Horpadt ajka keskeny és vértelen volt. Barna szeme csodálatosan fáradt, félig lehunyt madártekintettel nézett, mégis távolabbra látón, mint az emberi szemek.
Donát úgy érezte, mintha jéghideg lehelet ért volna a szívéhez. Egyszerre minden idő elmúlt a kápolnából. Ez az ember messziről jött, végtelen, régi messziből.
— Istenem, — suttogta kimerülten, — Istenem, mit tegyek?
És ekkor egészen közelről hallotta:
— Ora mi frater!... Imádkozzál én testvérem, ameddig minden óra a tied.
Egy darabig csend volt, aztán megint mondotta:
— Mi Urunk Jézus Krisztus próbát tészen vélünk, hogy a boldogság révén tanítson meg minket imádkozni, de mi a boldogságban nem tanuljuk meg. Ennekutána próbát tészen, hogy a szenvedés révén tanítson és akkor van, aki közülünk megtanulja. Ora mi frater!... Az imádság megsegít a vándorlásban, a szenvedés is segít a szorongattatás is. És minden csak azért van, hogy megleljük az utat...
Gúnyos nevetés csattant fel ebben a percben az oltár felől. Úgy csattant, mint egy káromlás.
Riadtan fordult oda. A padok előtt egy ember állt. Szétvetett lábbal állt és kezét a nadrágzsebébe dugta.
— Hogyan beszélhetnek felnőtt emberek ilyen badarságokat! — vetette oda, miközben felsőtestét kihívóan hintálta szétvetett lába felett. Alakja nyúlánk és izmos volt a sok elhasználatlan erőtől, mégis olyan hajlott tartású, mintha az öregeket utánozná. Mellénye fölött monokli csillant, melytől nem látott, ha feltetette. Rövidre nyírott angol bajuszt viselt és az ujján különös pecsétgyűrűt. Donát észrevette... Egészen olyan volt a gyűrű, mint az, amelyet ő tizenhárom évvel ezelőtt, a háború elején elvesztett.
— Ostobaság, ostobaság, — mondogatta megvetően az idegen és fölényesen csak egyre hintálta magát.
Kelemen mester mogorván nézett reá:
— Az Isten...
Az idegen a szavába vágott:
— Mondjuk, hogy: a Természettudomány. — Unottan ásított. — Hagyják abba a meséket! Istennek már csak annyi helye van a világon, amennyit a tudás hagy neki.
— Nagyszerű és fennhéjázó akarsz lenni, uram, — szólott Kelemen mester halkan, — pedig milyen kicsiny és szánalmas vagy. Az Úr minden magasságok magasában és minden mélységek mélyén rejlik és aki őt a tudásban nem találja meg, az el sem indult még a tudás felé.
— Nem érdemes őt túlságosan keresnünk, — gúnyolódott amaz ott a padok előtt. — Mindíg költözködik. A repülőgép előtt az égben volt, a búvárhajó előtt a vizek mélyén.
— Az Úr a szeretetben van!
— Ez aztán igazán középkori beszéd, — nevetett az idegen. — Egyházi mese, épületes erkölcsi tanítás. Elég volt. Elég volt belőle! Az erkölcsi tanítás unalmasan csak önmagát ismétli a világtörténeten át. A tudás tanítása mindig izgatóan új. A mikroszkóp egyetlen pillanat alatt többet tanított, mint kétezer éven át az egyházak minden prédikátora.
— Nem tudom, miféle gyorsan tanító mesterről beszélsz, uram, légy elnézéssel gyarlóságomért, az én időmben mondott tanítód még nem jeleskedett. De ha igaz a tanítása, úgy ő is csak Istentől nyerte erejét és Istenhez vezet. Ha pedig netán eltávolítaná tőle a teremtett lelkeket, űzzétek el, testvérek, mert akkor ő a gonosz cselédje, a gyűlölet szolgája.
— Szeretet, gyűlölet!... Milyen penészszagú a szótárad.
— Pedig ez örök kettőnek a harca az egész világ. Az isteni és a démoni hatalmak harca... Ennyiből áll az emberi nemzetség története.
— Tévedsz, öreg, — mondotta az idegen végtelen megvetéssel. — A kettőnk harcában: a tudás és a tudatlanság ütközésében van benne az emberiség története.
— Az emberi nemzetség földi életében temérdek sokat tanult, uram — felelte Kelemen mester rejtélyes mosollyal, — de még sokkal többet felejtett, mire hozzád elérkezett és testet vett tebenned. Amit én a magam idejében tudtam és tudott a teremtett lélek ötszáz év előtt, azt te már nem tudod. Tebenned már elfelejtette az ember, hogy a dolgok mögött még vannak láthatatlan dolgok és a mívelkedések mögött vannak láthatatlan mívelkedések és a szavak mögött vannak ki nem mondott szavak. És ezért tebenned már nem tudja a halandó ember, hogy a láthatatlan és a ki nem mondott a legvalóbb valóság.
— Még magamról is mesélni akarsz nekem? — kiabálta hahotázva az idegen.
— Túl hangosan beszélsz, uram, mindenről hangosan és ezért nem hallottad meg soha az ellenségeid suttogását.
— Ostobaság...
— Ismételd magadat, uram. Már mondtam egyszer és megértettem belőle, hogy ki vagy. Vakságodba és süketségedbe fogsz belehalni. Vagy talán már bele is haltál és pusztulásba rántottad egész korodat.
— Magad vagy süket és vak, te elbutított, sötét, középkori öreg! — rivallt rá nyersen az idegen. — És nekem mered mondani! Nekem, akit a tudás, a felvilágosodottság, a haladás, a liberalizmus, a demokrácia tett szabaddá és messzebb látok és messzebb haladok, mint bármelyik kornak az embere. Míg te elcammogsz a templomodig, azalatt én lerepülök villásreggelire Rómába. Lásd be, hogy a te imádságodnál többet adott az én civilizációm. Szárnyra emelte az embert, ott szedi össze és oda viszi a hangot, ahová akarja, a műszereivel olyan messzire néz, mint amilyen messzire te még a hegy tetejéről se láttál. Az ördögbe is, az én korom legyőzte a vizet, a levegőt, a földet, az eget, a tért, az időt. Érted! Legyőzte a maradi Istent.
Mialatt beszélt, Donát ingerült szánalommal nézett reá és olyasmit érzett, mintha éles ollókkal nyúlnának a bőre alá s egymásután kettévagdosnák az idegeit. Nem lehet rajta segíteni — suttogta keserűen. Aztán felnézett a mellette elgondolkozva hallgató másikra és öntudatlanul közelebb húzódott hozzá.
Kelemen mester ekkor egészen halkan mondott valamit, olyan halkan, hogy csak neki szóljon:
— Ő elfeledte, amire tebenned újból emlékezni kezd az ember. Ő nem érti meg, amit te már sejtesz. Te tudod, mi a láthatatlanban mívelkedő ellenség. Tudod, mint én, mi a háborúság és az éhínség. Tudod, mi a félelem, a bizonytalanság, a viszontagság, a szenvedés. Őt csupán csak a boldogsággal akarta tanítani az Isten...
— Ugye, most nem tudsz felelni, te mohos fejű, — rikácsolta ekkor diadalmasan az idegen.
Kelemen mester nyugalmasan csavarta keze köré az olvasóját:
— Amire olyan kevély vagy, uram, a te civilizációd, az az embernek csak a testét toldja meg, a szeme látását, a füle hallását és a kezét, a lábát hosszabbítja meg. Én a lelked látásáról és hallásáról beszéltem. A te civilizációd a tested kiegészítője, de vajon mivel egészítette ki a lelkedet? Mit tettetek a lelketekért az én időm óta, ti emberek, kik ma hirtelenebbül eljuttok Rómába, mint én a magam korában a szomszéd várispánságba, de mennyivel lassabban juttok el Istenhez, ha eljuttok hozzá egyáltalán. Pedig minden csak azért van, hogy megleljük az utat. Megleljük Őt, aki mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet.
Az oltár mögött, az ablak ólomkarikás üvegjeit, odakintről, halvány világosságok kezdték átfesteni.
Valahol egy kakas kukorékolt.
Kelemen mester nem beszélt többé. Szeme lassan kialudt a derengésben, szemgödrei szinte kiürültek, az arca elmúlt. Már alig volt ott belőle valami. Osonó lépések hallatszottak a kápolna kövezetén, lefelé a lépcsőn, mindig mélyebbről, mélyebbről...
Donát álomszerű félöntudatban hallgatódzott a rejtélyes távolodás után. A távolodás túl ment a folyosón is, régen túl ment és még sem áll meg, még mindig mindig lefelé megy.
Összerázkódott. Fázott és fáradt volt. Nem értette többé, miért jött ide, miért van itt? Erőt vett megán és felállt. Kezébe fogta a karosgyertyatartót. De mikor a lépcsőhöz ért, egyszerre nyugtalan lett. Mintha parazsat dobtak volna a hátára, két égő szem tekintetét érezte magán. Nem bírta elviselni.
Hirtelen visszafordult.
Az idegen még mindig ott állt az oltár előtt. Szétvetett lábbal állt, nadrágzsebébe süllyesztett kézzel és merően nézte őt.
Donát elkínzottan hördült fel. Magasra emelte a kandelábert és vadul belevilágított a mozdulatlan arcba.
— Ki vagy te? — kiáltotta kétségbeesett dühvel. — Ki vagy, aki megtagadod, amit nem látsz és azt hiszed, hogy amit megtagadsz az nincsen. Ki vagy te, aki ily közel állsz hozzám és mégis oly megfoghatatlanul messze vagy? Ismerős, olyan ismerős és mégis idegen... Ki vagy Te?
És a másik ijesztően vigyorgott, aztán felé hajolt és titkolódzva súgta:
— Én Tenmagad vagyok, aki voltál a háború előtt.
(1925)
